CZELLER SZANDRA
Röviden:
"Az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te kinek akarsz látni engem!" - Dan Millman
Hosszabban:
Üdvözöllek,
A fenti mottót anyukámtól kaptam, és idő kellett, amíg felnőttem hozzá, akárcsak a nevemhez. (Alexandra= embereket oltalmazó)
Emlékszem egy reggelre, amikor anyukámmal mentünk az óvodába, és megkérdeztem tőle, hogy nekem miért nincs normális nevem, mint pl. a Marika? Azzal is bajom volt, hogy nekem miért szőke a hajam, míg mindenki másnak barna. Egészen addig, míg az utcán szembejövő bácsi meghallhatta a párbeszédünket, és odalépve hozzám megkérdezte: hogy hol vettem ezt a gyönyörű aranyhajat? :-) Akkor győzött a női hiúság (5 évesen), és elkezdtem büszke lenni arra, hogy –látszólag- másmilyen vagyok.
Az általános iskolában megkaptam az „igazságosság élharcosa” jelzőt; meg azt is, hogy „félnek tőlem az osztálytársaim”, mert kérés nélkül mindenkinek őszintén a szemébe mondtam a véleményemet. Az iskolapszichológusnál kötöttem ki, tőle tanultam meg, hogy az igazság és az őszinteség nem mindenkinek természetes, hogy nem is mindenkinek tetszik, és hogyha nem kérdezik, nem feltétlen kell elmondanom a véleményemet, akkor sem, ha igazam van. (Persze az arcomra továbbra is kiül(t) a véleményem ;-))
A gimnáziumban őszinte megdöbbenéssel találkoztam a rasszizmussal, mert én addig „burokban nevelkedtem”. Én olyan (ált.) iskolába járhattam, ahol voltak indonéziai, afrikai, cigányok és zsidók is – és egyáltalán nem ezen múlt, hogy kit szeretünk és kit nem.
A másik meghatározó élmény az érettségi előtt ért, amikor pályát kellett volna választani, és én csak azt tudtam, hogy mit nem akarok – és ezzel kilőttem a pályaválasztási tanácsadó repertoárját. Ismét pszichológushoz küldtek, mondván, hogy „nem normális, hogy 18 évesen nem tudom, hogy mivel szeretnék foglalkozni (40 évig)”. Kitöltöttem a teszteket, elbeszélgettem 1x-2x-3x a jobb szemére furcsán pislogó szakemberrel, akinek a vesszőparipája lett, hogy a jogi egyetemen a helyem. Mondtam neki, hogy hiába lennék képes bemagolni a paragrafusokat, kedvem nincs hozzá, úgyhogy mondjon mást – de más ötlete nem volt.
Így maradt az olyan általános műveltséget adó, „majd jó lesz valamire” Bölcsészkar , könyvtár –informatikus szak. Roppant nehezen viseltem, hogy a tanszékvezető – aki keményen küzdött, hogy tudományként(!) ismerjék el e nemes szakmát-, azt már nem nézte jó szemmel, hogy én a tanulás mellett a munkámban nagyobb élvezetet találtam. Emiatt többen is furcsán néztek rám, hogy hogy lehet imádni egy munkahelyet? Én meg azt nem értettem, hogy miért nem ez a természetes?
Aztán néhány év, és néhány változás után- és szerintem az Alkimista elolvasása is ez időre tehető- , elkezdtem azon gondolkozni, hogy tényleg ez az élet? Hogy dolgozunk 40 évet, aztán nyugdíj? És 40 évig ugyanazt? Esetleg kiegészítjük egy kétgyermekes családmodellel? Aztán jöttek tovább a kérdések, hogy létezik-e olyan, hogy „meg van írva”, vagy van-e választásom? Akartam-e én megszületni, és ha igen, akkor miért?
„Persze” ezzel kapcsolatban is megszólt a környezetem. Volt olyan, aki szerint ezekkel a kérdésekkel túl korai foglalkozni, és majd 70-80 évesen kell ezen gondolkozni. Köszönöm, de én addig nem akartam várni, én TUDNI akartam.
Az élet hozott is a 8 órás mókuskerékből kiszabadulási lehetőségként egy MLM rendszert, amivel -látszólag- sikeresen lejárattam magam az ismerőseim előtt, pénzt sem kerestem; de rengeteget tágított a tudatomon. Itt hallottam először a pozitív gondolatok erejéről, arról , hogy Vörösmartynak nincs igaza, hogy az „ábrándozás az élet megrontója”. Itt kérdezték meg tőlem először, hogy mire vágyom, milyen céljaim vannak? És itt nem nevettek ki, és nem néztek rám furcsán, amiért nem akartam úgy élni, ahogy a szüleim.
A prevenció mellett az önképzés fontosságát tettem magamévá, és itt ismerkedtem meg a spiritualitással is. Faltam a könyveket, elmentem Agykontroll tanfolyamra, parapszichológushoz jártam, mantráztam, jógázni kezdtem, angyalokkal kommunikáltam, és elkezdtem megbékélni Istennel/Teremtővel/Univerzummal.
Apám ateista, anyukámat katolikus hitben nevelték, de nővére fiatal halálát nem tudta megbocsájtani, így 9 éves koromtól azt hallgattam otthon: „ha Isten létezne, nem csinált volna ilyet”.
Emlékszem a parapszichológus arcára, amikor elmeséltem neki, hogy 14 éves koromig nem simogattam meg a nem fajtiszta kutyákat! Ezeket azért találom fontosnak elmesélni, hogy érezd, hogy volt honnan nézőpontot változtatnom.
Ahhoz is önismeret kellett, hogy kilépjek az MLM kötelékeiből, és mondhatni új életet kezdjek. Van ugyanis egy furcsa ellentmondás a hálózatépítők nagy részében. Akikre gondolok, ők azt hirdetik, hogy „élj az álmaid és vágyaid szerint”, ugyanakkor el sem tudják képzelni (és/vagy fogadni), hogy ezt az MLM keretein kívül is meg lehet tenni. Emiatt több olyan emberi kapcsolatom is megszűnt, amit addig közelinek éreztem. Akik meg nem építettek velem hálózatot – a fenti minta értelmében-, én martam el őket magamtól. És véget ért az akkori párkapcsolatom is, amiben igencsak feladtam önmagam.
Lassan gyógyultam, de annál türelmetlenebbül. :-) Azt már tudtam, hogy mit akarok: a hivatásom megtalálását, most! :-)
Olvastam, előadásokra jártam, mindenféle módszert kipróbáltam: kineziológia, családállítás, hangtálak, pránanadi (utaztatás is), Cranioszakrális terápia, Gyógyító-ringatás… Áttértem a húsmentes táplálkozásra, rátaláltam Antal Vali bionóm weboldalára, elmélyedtem a méreganyagmentes életmód rejtelmeiben, gyógynövényeket kezdtem használni, szappant főzni, krémeket keverni. Végérvényesen leszoktam a dohányzásról, a finomított cukor fogyasztásáról és visszataláltam a gyermekkori szenvedélyemhez is: a piacra járásra.
Van egy olyan elhatározásom, hogy minden évben elsajátítok legalább egy új készséget és kipróbálok valami újat vagy elmegyek valahova, ahol még nem voltam. Így esett a 31. születésnapi ajándékom (magamnak) a Rebirthing-re, és vezetett utam az Anahitába Szilasi Mártihoz. Az első találkozást x. követte, és elkezdtem érezni, hogy nem tudom mit, de én tanulni szeretnék Mártitól. Hamarosan megemlítette a Theta Healing®-et, és anélkül, hogy tudtam volna, hogy pontosan mi az, azonnal igent mondtam. :-) Addigra (2012) már ott tartottam, hogy nagyon untam, hogy bármi bajom van, el kell mennem valakihez, hogy megoldódjon. (És nem azért, mert nincsenek barátaim :-) ) Sok esetben azt tapasztaltam, hogy tudom, hogy mi lenne a megoldás, csak nem tudom, hogy HOGYAN kell azt kivitelezni.
Szilasi Mártitól a Theta Healing®-gel olyan technikát kaptam, amivel önmagamon is tudok dolgozni; visszakaptam a hitemet magamban és a Teremtőben, és felébredt bennem az „ezt másoknak is tudniuk/érezniük/tapasztalniuk kell” érzés.
Én egy nagyon egyszerű „szűrőrendszert” használtam a módszerek kipróbálása során: „a mindegy hogy mitől és hogyan, csak működjön!” . Eredményt akarok MOST, és az sem baj, ha nem fáj :-) És a Theta Healing® pont ilyen! :-) A tudattalanban dolgozunk, és 4 síkon. (alap, lélek, generációs és történelmi) Nekem ez volt a mumusom, a tudattalan, na meg a generációs „szarlapátolás”….:-)
Érzem, hogy Kiss Balázs Kúnó által képviselt szemlélet már túlmutat a thétán – ami azért jó, mert jövőképet, útmutatást ad, és jelenleg megoldandó feladatokat :-) Itt tartok most, 2013 nyarán.
És meglepő, de épp azt a következtetést kell levonnom, hogy nagyon is hasonló vagyok másokkal. (Azt most hagyjuk, hogy egyek is vagyunk.) És hogy semmi értelme az elkülönülésnek, a védekezésnek, szégyenkezésnek, bezárkózásnak , mert valamennyien marcangoljuk magunkat (ha máshogy nem, tudat alatt), hogy nem vagyunk elég jók, szerethetőek; nem merünk bízni, hogy nekünk nem lehet hibázni, meg kell védeni magunkat, meg akarunk felelni …és így tovább.
Miközben ugyanarra vágyunk – mint Bridget Jones is :-) - , hogy szeressenek minket, úgy ahogy vagyunk. És hogy mi is szerethessünk, feltétel nélkül :-)
* * *
Idáig tartott a 2013. augusztusában írt bemutatkozásom, innen a 2015. januári frissítés:
2014 - ben beiratkoztam Dr. Buda László szomatodráma alapképzésésére, ahol az első pillanattól azt éreztem, hogy nagyon jó helyen vagyok! Volt korábban nekem egy „okoska” énem (amíg meg nem értettem, hogy az a hitrendszerem élteti, hogy „nekem mindent tudnom kell”). Na ehhez képest, a szomatodráma arra tanított engem, mint játékvezetőt, hogyha nem muszáj, meg se szólaljak. :) Hogy egyáltalán nem az a lényeg (a játék folyamán), hogy én milyen okos vagyok, milyen összefüggésekre jövök rá és milyen gyorsan; hanem az a fontos, ami a főszereplőben megy végig. Nekem őt és a benne zajló folyamatokat kell a figyelmemben tartanom, és őt támogatni abban, hogy biztonságban érezze magát ahhoz, hogy a változást megengedje /meglépje / befogadja. Könnyűnek és egyszerűnek hangzik…de engem sokáig szorongással töltött el, hogy valóban elég-e a 100%-os jelenlét?
Mára tudom, hogy igen. Az együttérző figyelem, olyan kapukat nyit bennünk, amikor biztonsággal megmutathatjuk azt akik vagyunk…és azt is ami fáj.
Meghatározó élmény, ahogy a tanfolyam végén megtapsoltuk egymást. Az volt az egyesség, hogy addig szól a taps, amíg az illető áll. Nagyon izgultam. Elevenen éltek bennem azok a nyilvános szereplések, amikor a figyelem rám irányul és nekem sírhatnékom támad. (És sírok is. :-) ) Beszélnem most nem kellett, de meglepő módon be tudtam fogadni a tapsot, körbe tudtam nézni, állva maradni, és ÉLVEZNI az elismerést. Nekem ez egy mérföldkő. Hogy végre itt tartok, hogy jólesik a dicséret, a taps, és élvezem is. Ez az a dolog, amit egy „hogy vagy, mi újság?”-nál nem minden esetben tudok átadni. Mert ennek a „hírÉRTÉKét” igazán csak az tudja, aki ismeri az önbecsülés hiányát is.
A másik meghatározó dolog a 33. életévemben, hogy elkezdtem Thétázni a Theta-Healing helyett. Ez utóbbi segített abban, hogy visszavegyem az irányítást magam felett, hogy megtapasztaljam, hogy minden engem érintő válasz bennem van, és hogy minden rosszban tényleg (!) van valami jó. Ebből adódóan már kevésbé ítélkezem, sokkal elfogadóbb és megengedőbb lettem…és biztos vagyok benne, hogy ezért találkozhattam Ara Rauchhal és az ő Théta-elfogadás - egyensúly módszerével.
És ezzel a világképem puzzle-jének utolsó darabja a helyére került. :-) Vagy úgy is mondhatom stílusosan, hogy egyensúlyba ;-)
(A Theta-Healing és a T-E-E különbségéről itt olvashatsz.)
Már nem akarok mindent most és azonnal.
Már nem akarom megtagadni magamban azt, ami „rossz”.
Kezdem elfogadni, hogy nem kell mindig, mindent irányítanom. (Hiszen elveszíteni a fejem jó. ;-) Nagyon jó! :D )
Aránál rögtön az első alkalommal azt is megértettem, hogy miért vonzódtam a rendszerekhez. (MLM, Theta-Healing)
Nagyon tetszik, hogy ő sosem fogja akkreditáltatni a módszerét, mert azt mondja, hogy azzal saját maga húzna egy rendszert a feje fölé, hogy aztán mások mondják meg neki, hogy mit lehet és mit nem.
Most azt érzem, hogy közelebb vagyok magamhoz, mint eddig bármikor. És hogy az a puzzle darab, lehet hogy magammal kapcsolatban is bepattintásra kerül azzal, hogy gyászcsoport vezető lettem.
Folyt köv.
Továbbra sem hiszek a véletlenekben. Ha találkozunk, annak oka van! Ahogy annak is, hogy végigolvastál. Ugye? ;-)
Szeretettel,
Szandra
+36 30 564 0539
[email protected]
"Az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te kinek akarsz látni engem!" - Dan Millman
Hosszabban:
Üdvözöllek,
A fenti mottót anyukámtól kaptam, és idő kellett, amíg felnőttem hozzá, akárcsak a nevemhez. (Alexandra= embereket oltalmazó)
Emlékszem egy reggelre, amikor anyukámmal mentünk az óvodába, és megkérdeztem tőle, hogy nekem miért nincs normális nevem, mint pl. a Marika? Azzal is bajom volt, hogy nekem miért szőke a hajam, míg mindenki másnak barna. Egészen addig, míg az utcán szembejövő bácsi meghallhatta a párbeszédünket, és odalépve hozzám megkérdezte: hogy hol vettem ezt a gyönyörű aranyhajat? :-) Akkor győzött a női hiúság (5 évesen), és elkezdtem büszke lenni arra, hogy –látszólag- másmilyen vagyok.
Az általános iskolában megkaptam az „igazságosság élharcosa” jelzőt; meg azt is, hogy „félnek tőlem az osztálytársaim”, mert kérés nélkül mindenkinek őszintén a szemébe mondtam a véleményemet. Az iskolapszichológusnál kötöttem ki, tőle tanultam meg, hogy az igazság és az őszinteség nem mindenkinek természetes, hogy nem is mindenkinek tetszik, és hogyha nem kérdezik, nem feltétlen kell elmondanom a véleményemet, akkor sem, ha igazam van. (Persze az arcomra továbbra is kiül(t) a véleményem ;-))
A gimnáziumban őszinte megdöbbenéssel találkoztam a rasszizmussal, mert én addig „burokban nevelkedtem”. Én olyan (ált.) iskolába járhattam, ahol voltak indonéziai, afrikai, cigányok és zsidók is – és egyáltalán nem ezen múlt, hogy kit szeretünk és kit nem.
A másik meghatározó élmény az érettségi előtt ért, amikor pályát kellett volna választani, és én csak azt tudtam, hogy mit nem akarok – és ezzel kilőttem a pályaválasztási tanácsadó repertoárját. Ismét pszichológushoz küldtek, mondván, hogy „nem normális, hogy 18 évesen nem tudom, hogy mivel szeretnék foglalkozni (40 évig)”. Kitöltöttem a teszteket, elbeszélgettem 1x-2x-3x a jobb szemére furcsán pislogó szakemberrel, akinek a vesszőparipája lett, hogy a jogi egyetemen a helyem. Mondtam neki, hogy hiába lennék képes bemagolni a paragrafusokat, kedvem nincs hozzá, úgyhogy mondjon mást – de más ötlete nem volt.
Így maradt az olyan általános műveltséget adó, „majd jó lesz valamire” Bölcsészkar , könyvtár –informatikus szak. Roppant nehezen viseltem, hogy a tanszékvezető – aki keményen küzdött, hogy tudományként(!) ismerjék el e nemes szakmát-, azt már nem nézte jó szemmel, hogy én a tanulás mellett a munkámban nagyobb élvezetet találtam. Emiatt többen is furcsán néztek rám, hogy hogy lehet imádni egy munkahelyet? Én meg azt nem értettem, hogy miért nem ez a természetes?
Aztán néhány év, és néhány változás után- és szerintem az Alkimista elolvasása is ez időre tehető- , elkezdtem azon gondolkozni, hogy tényleg ez az élet? Hogy dolgozunk 40 évet, aztán nyugdíj? És 40 évig ugyanazt? Esetleg kiegészítjük egy kétgyermekes családmodellel? Aztán jöttek tovább a kérdések, hogy létezik-e olyan, hogy „meg van írva”, vagy van-e választásom? Akartam-e én megszületni, és ha igen, akkor miért?
„Persze” ezzel kapcsolatban is megszólt a környezetem. Volt olyan, aki szerint ezekkel a kérdésekkel túl korai foglalkozni, és majd 70-80 évesen kell ezen gondolkozni. Köszönöm, de én addig nem akartam várni, én TUDNI akartam.
Az élet hozott is a 8 órás mókuskerékből kiszabadulási lehetőségként egy MLM rendszert, amivel -látszólag- sikeresen lejárattam magam az ismerőseim előtt, pénzt sem kerestem; de rengeteget tágított a tudatomon. Itt hallottam először a pozitív gondolatok erejéről, arról , hogy Vörösmartynak nincs igaza, hogy az „ábrándozás az élet megrontója”. Itt kérdezték meg tőlem először, hogy mire vágyom, milyen céljaim vannak? És itt nem nevettek ki, és nem néztek rám furcsán, amiért nem akartam úgy élni, ahogy a szüleim.
A prevenció mellett az önképzés fontosságát tettem magamévá, és itt ismerkedtem meg a spiritualitással is. Faltam a könyveket, elmentem Agykontroll tanfolyamra, parapszichológushoz jártam, mantráztam, jógázni kezdtem, angyalokkal kommunikáltam, és elkezdtem megbékélni Istennel/Teremtővel/Univerzummal.
Apám ateista, anyukámat katolikus hitben nevelték, de nővére fiatal halálát nem tudta megbocsájtani, így 9 éves koromtól azt hallgattam otthon: „ha Isten létezne, nem csinált volna ilyet”.
Emlékszem a parapszichológus arcára, amikor elmeséltem neki, hogy 14 éves koromig nem simogattam meg a nem fajtiszta kutyákat! Ezeket azért találom fontosnak elmesélni, hogy érezd, hogy volt honnan nézőpontot változtatnom.
Ahhoz is önismeret kellett, hogy kilépjek az MLM kötelékeiből, és mondhatni új életet kezdjek. Van ugyanis egy furcsa ellentmondás a hálózatépítők nagy részében. Akikre gondolok, ők azt hirdetik, hogy „élj az álmaid és vágyaid szerint”, ugyanakkor el sem tudják képzelni (és/vagy fogadni), hogy ezt az MLM keretein kívül is meg lehet tenni. Emiatt több olyan emberi kapcsolatom is megszűnt, amit addig közelinek éreztem. Akik meg nem építettek velem hálózatot – a fenti minta értelmében-, én martam el őket magamtól. És véget ért az akkori párkapcsolatom is, amiben igencsak feladtam önmagam.
Lassan gyógyultam, de annál türelmetlenebbül. :-) Azt már tudtam, hogy mit akarok: a hivatásom megtalálását, most! :-)
Olvastam, előadásokra jártam, mindenféle módszert kipróbáltam: kineziológia, családállítás, hangtálak, pránanadi (utaztatás is), Cranioszakrális terápia, Gyógyító-ringatás… Áttértem a húsmentes táplálkozásra, rátaláltam Antal Vali bionóm weboldalára, elmélyedtem a méreganyagmentes életmód rejtelmeiben, gyógynövényeket kezdtem használni, szappant főzni, krémeket keverni. Végérvényesen leszoktam a dohányzásról, a finomított cukor fogyasztásáról és visszataláltam a gyermekkori szenvedélyemhez is: a piacra járásra.
Van egy olyan elhatározásom, hogy minden évben elsajátítok legalább egy új készséget és kipróbálok valami újat vagy elmegyek valahova, ahol még nem voltam. Így esett a 31. születésnapi ajándékom (magamnak) a Rebirthing-re, és vezetett utam az Anahitába Szilasi Mártihoz. Az első találkozást x. követte, és elkezdtem érezni, hogy nem tudom mit, de én tanulni szeretnék Mártitól. Hamarosan megemlítette a Theta Healing®-et, és anélkül, hogy tudtam volna, hogy pontosan mi az, azonnal igent mondtam. :-) Addigra (2012) már ott tartottam, hogy nagyon untam, hogy bármi bajom van, el kell mennem valakihez, hogy megoldódjon. (És nem azért, mert nincsenek barátaim :-) ) Sok esetben azt tapasztaltam, hogy tudom, hogy mi lenne a megoldás, csak nem tudom, hogy HOGYAN kell azt kivitelezni.
Szilasi Mártitól a Theta Healing®-gel olyan technikát kaptam, amivel önmagamon is tudok dolgozni; visszakaptam a hitemet magamban és a Teremtőben, és felébredt bennem az „ezt másoknak is tudniuk/érezniük/tapasztalniuk kell” érzés.
Én egy nagyon egyszerű „szűrőrendszert” használtam a módszerek kipróbálása során: „a mindegy hogy mitől és hogyan, csak működjön!” . Eredményt akarok MOST, és az sem baj, ha nem fáj :-) És a Theta Healing® pont ilyen! :-) A tudattalanban dolgozunk, és 4 síkon. (alap, lélek, generációs és történelmi) Nekem ez volt a mumusom, a tudattalan, na meg a generációs „szarlapátolás”….:-)
Érzem, hogy Kiss Balázs Kúnó által képviselt szemlélet már túlmutat a thétán – ami azért jó, mert jövőképet, útmutatást ad, és jelenleg megoldandó feladatokat :-) Itt tartok most, 2013 nyarán.
És meglepő, de épp azt a következtetést kell levonnom, hogy nagyon is hasonló vagyok másokkal. (Azt most hagyjuk, hogy egyek is vagyunk.) És hogy semmi értelme az elkülönülésnek, a védekezésnek, szégyenkezésnek, bezárkózásnak , mert valamennyien marcangoljuk magunkat (ha máshogy nem, tudat alatt), hogy nem vagyunk elég jók, szerethetőek; nem merünk bízni, hogy nekünk nem lehet hibázni, meg kell védeni magunkat, meg akarunk felelni …és így tovább.
Miközben ugyanarra vágyunk – mint Bridget Jones is :-) - , hogy szeressenek minket, úgy ahogy vagyunk. És hogy mi is szerethessünk, feltétel nélkül :-)
* * *
Idáig tartott a 2013. augusztusában írt bemutatkozásom, innen a 2015. januári frissítés:
2014 - ben beiratkoztam Dr. Buda László szomatodráma alapképzésésére, ahol az első pillanattól azt éreztem, hogy nagyon jó helyen vagyok! Volt korábban nekem egy „okoska” énem (amíg meg nem értettem, hogy az a hitrendszerem élteti, hogy „nekem mindent tudnom kell”). Na ehhez képest, a szomatodráma arra tanított engem, mint játékvezetőt, hogyha nem muszáj, meg se szólaljak. :) Hogy egyáltalán nem az a lényeg (a játék folyamán), hogy én milyen okos vagyok, milyen összefüggésekre jövök rá és milyen gyorsan; hanem az a fontos, ami a főszereplőben megy végig. Nekem őt és a benne zajló folyamatokat kell a figyelmemben tartanom, és őt támogatni abban, hogy biztonságban érezze magát ahhoz, hogy a változást megengedje /meglépje / befogadja. Könnyűnek és egyszerűnek hangzik…de engem sokáig szorongással töltött el, hogy valóban elég-e a 100%-os jelenlét?
Mára tudom, hogy igen. Az együttérző figyelem, olyan kapukat nyit bennünk, amikor biztonsággal megmutathatjuk azt akik vagyunk…és azt is ami fáj.
Meghatározó élmény, ahogy a tanfolyam végén megtapsoltuk egymást. Az volt az egyesség, hogy addig szól a taps, amíg az illető áll. Nagyon izgultam. Elevenen éltek bennem azok a nyilvános szereplések, amikor a figyelem rám irányul és nekem sírhatnékom támad. (És sírok is. :-) ) Beszélnem most nem kellett, de meglepő módon be tudtam fogadni a tapsot, körbe tudtam nézni, állva maradni, és ÉLVEZNI az elismerést. Nekem ez egy mérföldkő. Hogy végre itt tartok, hogy jólesik a dicséret, a taps, és élvezem is. Ez az a dolog, amit egy „hogy vagy, mi újság?”-nál nem minden esetben tudok átadni. Mert ennek a „hírÉRTÉKét” igazán csak az tudja, aki ismeri az önbecsülés hiányát is.
A másik meghatározó dolog a 33. életévemben, hogy elkezdtem Thétázni a Theta-Healing helyett. Ez utóbbi segített abban, hogy visszavegyem az irányítást magam felett, hogy megtapasztaljam, hogy minden engem érintő válasz bennem van, és hogy minden rosszban tényleg (!) van valami jó. Ebből adódóan már kevésbé ítélkezem, sokkal elfogadóbb és megengedőbb lettem…és biztos vagyok benne, hogy ezért találkozhattam Ara Rauchhal és az ő Théta-elfogadás - egyensúly módszerével.
És ezzel a világképem puzzle-jének utolsó darabja a helyére került. :-) Vagy úgy is mondhatom stílusosan, hogy egyensúlyba ;-)
(A Theta-Healing és a T-E-E különbségéről itt olvashatsz.)
Már nem akarok mindent most és azonnal.
Már nem akarom megtagadni magamban azt, ami „rossz”.
Kezdem elfogadni, hogy nem kell mindig, mindent irányítanom. (Hiszen elveszíteni a fejem jó. ;-) Nagyon jó! :D )
Aránál rögtön az első alkalommal azt is megértettem, hogy miért vonzódtam a rendszerekhez. (MLM, Theta-Healing)
Nagyon tetszik, hogy ő sosem fogja akkreditáltatni a módszerét, mert azt mondja, hogy azzal saját maga húzna egy rendszert a feje fölé, hogy aztán mások mondják meg neki, hogy mit lehet és mit nem.
Most azt érzem, hogy közelebb vagyok magamhoz, mint eddig bármikor. És hogy az a puzzle darab, lehet hogy magammal kapcsolatban is bepattintásra kerül azzal, hogy gyászcsoport vezető lettem.
Folyt köv.
Továbbra sem hiszek a véletlenekben. Ha találkozunk, annak oka van! Ahogy annak is, hogy végigolvastál. Ugye? ;-)
Szeretettel,
Szandra
+36 30 564 0539
[email protected]
